Csóka Szilvia

pontokba szedve:

• 1978-ban születtem,
• 6-8 éves koromban jövőképem kikristályosodik: minden bizonnyal elárvult oroszlánkölyköket fogok nevelgetni Afrika végtelen szavannáin (Joy Adamson nyomán).
• A terv a következő közel tíz év során mit sem változik, ennek megfelelően elkezdem zoológiai tanulmányaimat az akkori Állatorvostudományi Egyetemen.
• 2000: meghatározó esemény egyetemi éveim során: Thaiföldön csatlakozom egy emberszabású majmokat (Fehérkezű gibbonokat) rehabilitáló intézet munkájához: anyjuktól elszakított, emberek között felnőtt gibbonokat próbálunk visszavadítani, újra tanítjuk őket enni, inni ahogyan a vadonban kell.
• 2001 – 2002 : Szakdolgozatom az itthon legnagyobb egyedszámban fellelhető, ezért legjobban vizsgálható emberszabású kölykökkel, embergyerekekkel foglalkozik: az MTA Pszichológiai Kutatóintézetében közel 2 évig elemzem anya-gyermek párok interakcióit a kötődés tükrében.
• 2003 – máig: A Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetében ösztöndíjas doktori hallgatóként a kötődés alvásélettani vonatkozásait kutatom.
• 2006: Megszületik kislányom: Boróka Ajsa, aki mindennél és mindenkinél többet tanít nekem a kötődésről, így válik elevenné a sok éve tanulmányozott szakirodalom.
• 2006 – 2008: Megdöbbenéssel veszem tudomásul mennyi tévhit, dogma és legenda kering a gyermeknevelésről, melyek kifejezetten rombolják az anya-gyermek kapcsolatot. Őszinte tisztelet és hála a nem elhanyagolható kivételeknek (ld.: linkek). A kötődésről azonban – melynek olyan kiterjedt nemzetközi és magyar szakirodalma van – sehol nem találok egy összefogó, magyar nyelvű, minden anya által elérhető forrást.
• 2009: Megszületik a www.kotodes.hu, hogy édesanyáknak, édesapáknak, családoknak, laikusoknak és szakmabelieknek a hasznára legyen!

…és kicsit részletesebben:

Habár az eredeti terv – kisoroszlánok pótmamája leszek Afrikában – első pillantásra változott, mégis úgy érzem valóra vált az álom, amit 6-8 éves koromban dédelgettem. A feladat ugyanis lényegében ugyanaz: egy kisoroszlánt nevelni, élni tanítani a vadonban és egy kisgyermeket szelídíteni és élni tanítani a társadalomban. Sőt, néha úgy érzem az oroszlánokkal könnyebb lenne… Ami csodálatos és nagyon nehéz mindkét helyzetben: az én kezemben van egy nemrég született élőlény sorsa, én felelek mostantól érte. Mostantól már érte is felelek.

Mindig vonzott a kötődésnek, ennek a sorsformáló kapcsolatnak a misztériuma. Elkápráztat a felelősség és a lehetőség, amit az anyaság (és természetesen az apaság) magában rejt. Az állatokkal ellentétben az ember azonban kifejezetten kulturális lény, melynek nem csak előnyeit élvezzük, hanem hátrányait is elszenvedjük. Egy gorillamamát soha nem lehetne rábeszélni, hogy sírni hagyja gyermekét… Biológiai programjaink – annak érdekében, hogy egész életünkön át képesek legyünk tanulni – elhalványodtak. Így fordulhat elő, hogy egy anya az egyik szobában ülve (esetleg az összezavarodottságtól sírva) hallgatja a szomszéd szobában kétségbeesetten síró gyermekét. Mert kultúránk valamelyik forrásából ezt hallotta, olvasta. Szerencsére sok esetben ezek a halovány, ám még élő késztetések eljutnak a felszínre és „beküldik” az édesanyát síró gyermekéhez és az egymásra találás élményével gazdagodva és attól megerősödve az anya nem próbálja meg többet eltaszítani magától gyermekét.

Ez a honlap – a kötődéselmélet mentén – ezt a bennünk élő, bár kicsit ugyan megkopott emlős ősanyát biztatja: merje szeretni, babusgatni, szoptatni, altatni úgy gyermekét, ahogyan az mindkettőjüknek jól esik.